"Egy könnycsepp az arcon"

Gurulós báj, Sorscsúfoló akaraterő, mérhetetlen jóindulat. Ez mind-mind Ő volt. Csak egyszer láttam...

• Tessék bejelölni a mamit mindenhol! - írta jópofa követelőzően.

• Azt sem tudom, hogy kell! - válaszoltam, s egy csomó nevető jelet tettem a válaszom végére.

Aztán mégis regisztráltam, felvettem, írtam, visszaírt, és a jó öreg Bell találmányt nyúztuk.

Szerettem "írkázni" is vele. Okos, olvasott asszony volt. Igaz meséket mondott magáról, és a "büdös kölök"-ről, második házasságából született fiáról, aki annyi bajt hozott a fejére, mégis...

- Kicsikém - csicsergett bele a telefonba - nem kéne ennyit hívnod, a bugyogód is rámegy..., bár, nekem kijár, grófkisasszony vagyok, be-be-bee! - harsogta öngúnnyal, és ércesen felkacagott.

- Most igazi banya vagy! - mondtam szemérmetlen vihorászva.

- Nem tudtad?! Én vagyok az ördögök öreganyja. Te, én annyit káromkodtam, átkozódtam már életemben, úgyis a pokolra jutok. Oda akarok menni, ott a buli! Eljövök érted is, legalább nem unatkozom Lucifer mellett.

- Csak azt ne! Hiába a nagy pofám, akkor is kitör a frász még a gondolatára is! Megyek majd magamtól is, csak még van egy hangyabokányi dolgom, itt. Egyébként se akarj annyira sietni, nem engedlek!

- Á, úgysem virítok sokáig, unom a banánt, nagyon unom! - szólt kesernyésen.

• Ugye, megint cigizel? - szóltam mérgesen a telefonba.

• Eh, le van ..., valamibe úgy is meg kell dögleni, nem?! - válaszolt dühösen.

• Nem úgy van az, nem döglődünk itt kérem alássan! - próbáltam élét venni a beszélgetésnek.

• Jól van, na, rád úgysem tudnék haragudni, Téged "imádollak" - mondta és hallottam, ahogy mély slukkot vesz.

Az érszűkületi erős fájdalmak mindennap kínozták, s a kétszeri szívinfarktus is alaposan otthagyta a névjegyét.

• Te, mikor jössz el hozzám? - kérdezte százszor is.

• Mami, tudod jól, nem mehetek csak úgy, hazudni meg gyűlölök! - mondtam, de összeszorult a szívem, mert nagyon mehetnékem volt.

• Gyere el, ne sokára, látni akarlak! Tedd meg, nem sok időm van...

A Debreceni Egyetem Kardiológiai Klinikájának intenzív részlegén tapasztották a füléhez a mobilját. Elgyötörten, nyafogósan szólt bele, mint egy elkényeztetett gyerek.

• Jaj, ezek itt meghalasztanak! Nem adnak inni, pedig majd szomjan halok! Éhes is vagyok, azt se bánják.

Megdöbbenve nagyot nyeltem. Kontroll vizsgálatra készült ide, de hogy ott is marad, meg sem gondoltam.

• Te, képzeld, majdnem találkoztam Luciferrel, de visszaküldött a piszok! - mondta nyöszörgős-nevetősen.

A nyugtatók lassító bódulatában mesélgette előző esti rosszullétét, a rohammentős száguldást. Nem volt mire várni.

Érszűkület a szív koszorúereiben, nagy kiterjedésű szívizomelhalás.

Szív katéterezték. Megint. A hat feszítő ér-fémháló mellé újabbat akartak, hogy növeljék az esélyét.

- Viccet meséltünk, míg csinálták, és képzeld, olyan jóképű doki volt mellettem, hú, egy hetes ajtócsapkodást simán megért volna! - mondta akadozó nyelvvel. - Tudod, ha nem jön közbe ez az istenverte infarktus, pár nap múlva otthon is vagyok, de így cseszhetem. Eh!

- No, mi van, megkukultál? - próbált erélyesen rám szólni, de erőtlenül kúszott a hangja.

• Majd én meggyógyítalak, jó? - nyögtem ki végül, de bőghetnékem volt.

• Inkább gyere, gyere hozzám, most aztán van indok, hogy láss!

Más vitte a küldeményem, azt a kis segítséget. Nagyobb szüksége volt arra, mint az én ábrázatomra.

Augusztus egyik péntekén a város felé zötykölődött a busz. Öt órája voltam úton és izzadtam, mint valami túlsúlyos cipó. Nem bántam. Alig fértem a bőrömben, különös randira mentem.

Már azt hittem rosszul van, mert nem láttam az udvaron. Félig nyitottam be a kaput, amikor a szúnyoghálós ajtó hirtelen kivágódott. Nem volt halleluja, üdvrivalgás, csak finom surranás, hangtalan szorongatás, és már fogta is a kezem, húzott a hűvösre.

Néztem, örültem. Csak beszélt és járkált, mutogatott, elém varázsolta a főztjét. Szégyelltem a pofámat, hogy mégis vendégnek jöttem és kiszolgált.

Finom volt a keze, akár anyámé, mikor gyerekkoromban simogatott. A hangja is másként csengett, mint a telefonban. Már akkor alkudozott, hogy ne másnap menjek haza.

Úgy jött-ment, csacsogott, mintha az én szórakoztatásomra "találták volna ki". Figyeltem. Látszólag könnyedén lépdelt, csak néha láttam az arcán a fájdalom vésnökeit.

Mindent megkóstoltam, élveztem az ízeit. Faltam a kocsonyáját, a körömpörköltjét, az ízes rántott húst. Nézte, ahogy eszem.

Hosszan fent voltunk aznap éjjel. Szívből nevetett a bolondozásaimon. Kölykös-kényeskedőn kérte ki magának, hagyjam már aludni.

Hamuban sült pogácsa helyett maga sütötte tésztával eresztett útnak. Debrecenbe érve hívtam, minden rendben, elértem a csatlakozást. Első dolgom volt, hogy telefonáljak, amikor hazaértem.

Szeptember szombatjain is a büfében fődögéltem, csicskáztam, ahogy illik. Onnan is hívtam, de a mobilját akkor a fia vette fel.

• Valami baj van mamival? - kérdeztem nagyokat nyelve.

• Hívj vissza kicsit később, most nem tudok beszélni, ne haragudj! - mondta Peti fia, a büdös kölök, és kinyomta.

Remegtek az ujjaim, amikor ismét megnyomtam a hívás billentyűt.

• Mi van mamival?! - vallattam Petit.

• Most vitte el a kocsi. Itt volt a mentő is, de már hiába.

Csak később tudtam értelmes hangokat hallatva felhívni, hogy megtudjam, mi történt pontosan.

• Reggel lementünk hozzá, mert feltűnt, semmi mocorgás. A kezében könyv volt, kicsit oldalra fordulva, nyugodt arcvonással feküdt az ágyán és nézett a semmibe.

Októberben temették. Kicsiny ládikóban szerénykedő földi maradványait körül álltuk, míg a gyászbeszéd szólt.

Semmitmondó érzés keringett bennem, nem engedtem el, nem akartam, ahogy még most sem, még mindig nem úgy, ahogy kéne.

A fülemben ott csengett kedvenc dala: "Una lacrima sul viso".