Mókásnak születtem, úgy éltem köztetek.
Ti, mint gyermek a játékot, úgy szerettetek.
Hiszen az volt az éltem,
S ti játszottatok velem.
Akartam. Akartam, hogy szeressetek!
Játszottam. Nevessetek!
Mosolyogtam, ha fájt.
Sírtam, ha boldog voltam.
Tettem, amit akartatok.
Érezni kezdtem, fáradt vagyok.
Mégis maradt a kacagás.
Álorcámon, teljes mosoly.
Fehérre kent, arccal,
Mulattattam.
S mikor már tudtam, összerogyok,
Futottam.
Előletek.
Búvóhelyemen megpihenve,
Kapkodtam levegő után lihegve.
Talán aludtam, egy kicsit.
Megmordult, egy hang: - Csitt!
Felültem. Zörgő csontjaimra támaszkodtam.
Még egyszer, nevettetni akartam.
S mégis oly könnyedén indultam el.
Felugrottam, egy lendülettel.
Sokszor zúgó fejem most kitisztult.
Odakinn jeges szél fújt,
hallottam nyüszítését,
A játszó gyerek szökdelését,
Kacaját, és bús nótaszót,
A szuszogó alvót.
Néztem őket.
Láttam őket.
Imbolyogtam, csónakként a vízen.
Deszkán hevertem.
Fájt? Soha.
Olyan könnyű lett minden.
Csobogott a tér melletti patak.
Valahogy éreztem,
ahogy a hátamon siklanak a halak.
Nem volt hideg a víz, és égő a tűz.
Pedig benne álltam, meztelenül.
Anyám válla rázkódott, sírt.
Ahogy sokan mások a fura teremben.
Kezét hiába tartottam kezemben.
Ne sírj - suttogtam, majd ordítottam.
S arra riadtam, hogy nem hallott.
Senki sem hallott engem.
Csak magam hallottam odabenn.
Felugrottam, pőrén, égnek álló hajjal.
Egy közeli padon riszáltam őrült kacajjal.
Anyámék, csak sírtak tovább. Hiába toporzékoltam.
Miért nem nevet senki?
Csend lett.
Mire reszketni kezdtem. Pityeregni.
Még mindig szülőm kezét fogtam,
forróan égett a tenyeremben.
Mégsem felelt csak ült velem szemben.
Az egyik pillanatban itt voltam, a másikban ott.
Körülöttem mindenki zokogott.
A szám elé kaptam a kezem,
De nem volt tenyerem.
Eltűntek lábaim. Mindenem.
Összerogytam: - Istenem! - Istenem!
A hátam mögött felmordult valaki.
- Gyere mókamester! Ideje indulni!
Követtem, de miért? Nem akartam!
A szél elhalkult és szálltam.
Könnycseppek között virágszirmok estek utánam.
Egy bohócból, így csillaggá váltam.