Halotti beszéd

Látjátok, feleim szemeitekkel, mik vagyunk!

"Isa" por és hamu voltunk,

és mi önzően hatalmat akartunk,

ezért egymás torkára hágtunk.

Aztán jött, bor, mámor és Provance,

luxusért becsületét adta a ribanc.

Fehér portól vigyorog a gyerek.

Szegény házban haldoklik az öreg.

És mi feleim? Vállrántva megyünk tovább.

Már nem tudunk, nem akarunk lépni visszább.

Jó így nekünk, már nincs Istenünk!

Döngetjük önimádó mellünk.

Hiába kiszikkaszt az apály, és megöl az ár.

Még dőzsölünk, mondván: Rám Lucifer vár!

Nekünk nem kell Isten, a haragos.

Mikor a pokol ura erősebben mámoros.

Nem, nem kell ide Isten!

Mi vagyunk, mindenek felett!

Íme az ember! A plasztikból formázott angyal!

Érzés nélküli aggyal.

Tökéletes, megküzdött érte

Nem számít, hogy másokat vert agyon érte.

Hát látjátok feleim, mivé váltunk?

Kiimádkoztuk a saját halálunk.

A mandolinos bohóc dala

Mókásnak születtem, úgy éltem köztetek.

Ti, mint gyermek a játékot, úgy szerettetek.

Hiszen az volt az éltem,

S ti játszottatok velem.

Akartam. Akartam, hogy szeressetek!

Játszottam. Nevessetek!

Mosolyogtam, ha fájt.

Sírtam, ha boldog voltam.

Tettem, amit akartatok.

Érezni kezdtem, fáradt vagyok.

Mégis maradt a kacagás.

Álorcámon, teljes mosoly.

Fehérre kent, arccal,

Mulattattam.

S mikor már tudtam, összerogyok,

Futottam.

Előletek.

Búvóhelyemen megpihenve,

Kapkodtam levegő után lihegve.

Talán aludtam, egy kicsit.

Megmordult, egy hang: - Csitt!

Felültem. Zörgő csontjaimra támaszkodtam.

Még egyszer, nevettetni akartam.

S mégis oly könnyedén indultam el.

Felugrottam, egy lendülettel.

Sokszor zúgó fejem most kitisztult.

Odakinn jeges szél fújt,

hallottam nyüszítését,

A játszó gyerek szökdelését,

Kacaját, és bús nótaszót,

A szuszogó alvót.

Néztem őket.

Láttam őket.

Imbolyogtam, csónakként a vízen.

Deszkán hevertem.

Fájt? Soha.

Olyan könnyű lett minden.

Csobogott a tér melletti patak.

Valahogy éreztem,

ahogy a hátamon siklanak a halak.

Nem volt hideg a víz, és égő a tűz.

Pedig benne álltam, meztelenül.

Anyám válla rázkódott, sírt.

Ahogy sokan mások a fura teremben.

Kezét hiába tartottam kezemben.

Ne sírj - suttogtam, majd ordítottam.

S arra riadtam, hogy nem hallott.

Senki sem hallott engem.

Csak magam hallottam odabenn.

Felugrottam, pőrén, égnek álló hajjal.

Egy közeli padon riszáltam őrült kacajjal.

Anyámék, csak sírtak tovább. Hiába toporzékoltam.

Miért nem nevet senki?

Csend lett.

Mire reszketni kezdtem. Pityeregni.

Még mindig szülőm kezét fogtam,

forróan égett a tenyeremben.

Mégsem felelt csak ült velem szemben.

Az egyik pillanatban itt voltam, a másikban ott.

Körülöttem mindenki zokogott.

A szám elé kaptam a kezem,

De nem volt tenyerem.

Eltűntek lábaim. Mindenem.

Összerogytam: - Istenem! - Istenem!

A hátam mögött felmordult valaki.

- Gyere mókamester! Ideje indulni!

Követtem, de miért? Nem akartam!

A szél elhalkult és szálltam.

Könnycseppek között virágszirmok estek utánam.

Egy bohócból, így csillaggá váltam.

Születésnapomra

"Harminckét éves lettem én -

meglepetés e költemény

csecse - becse"

Kesernyés emlékélmény,

Mellyel meglepem,

e későnyári estén;

Magam, magam

Átkok közt születtem én,

Szenvedély csöppjeként,

Apámtól, Anyámtól.

Királylányként álmodtam.

A tengeren hajóztam.

Szőke baba, babával.

Gondtalant álmodtam,

Diófa árnyékában,

S apró barna anyám,

Mesélt, csak mesélt.

S nem értettem

könnyes szemét.

Mert siratta apámat,

Ki vígan siratta bánatát.

S végül vettük a sátorfát,

az asszony meg a lánya.

S elfogyasztottam pár mostohát.

S volt ki kezembe adta a kapát.

Kis rabszolga lettem,

Tanultam, dolgoztam és ettem.

Szegény anyám, mást nem tehettem.

Sem én, sem ő.

Megette az élet, alig élt negyven évet.

Szegény dolgos anya,

Ment kopaszon, a koporsóba.

Így hát, hazatértem én,

Vedelő apámhoz, s jóságos öreganyámhoz,

ki csak görbén tipegett, a bicikli mellett.

Ordítozásos éjszakákon tollat ragadtam én.

Így született számos költemény.

Mert csak szabadon álmodhattam én.

Még húsz sem lettem,

Befogadott az egyetem.

Az irodalom doktora

lehettem volna,

de fogott isten vasmarka.

Nagyanyám nagy hite,

angyalokat repített ide.

Kikkel előbb csak társalgott,

utóbb megmutatták

a másik világot.

Így maradt a pia, meg a munka

Őszülő apám mellett,

ki lassan lebetegedett.

Megette a nedű,

s csupán a józan esze maradt.

És a béke évekig.

S én, a csábító barna démon

Megfúltam a gondoskodás igája alatt.

Fizettségül megadta apám, az apám.

S mire ő is csendben, búcsú nélkül távozott,

A lánya nagyot változott.

Erős, lapátkezű asszony lett.

Ki titkon, másvilágot

jár, körbejár.

S hogy ott, mit talál?

Ó nem, nem számít a halál.

Jöhetne holnap is.

Hiszed? Nem félnék egy percig is.

Én az átkozott, a boldogság ott talál.