Benned a remény!

Ez az űr érzése a föld körül, mely egyre él.

Fáradt, éhes, erőszakos, sikert hajhászó lelkek;

Árnyékos szemmel mondják egymásnak: Boldog Új Évet nektek!;

S neked, feléd fordul: - ó hogy vesznél lábam alá útnak,

Vagy látnálak, ha pénzszomjas vagyok, aranyvizű kútnak.

Holdvilágos éjszakán nyalnád trónom lábát tisztára!

- hogy a belőled kifacsart színarany legyen az ő mannája.

Mert ez lábadon szikla, batár rög akar lenni,

Kertedben áléhes sáskaraj, hogy ne tudj enni.

Ő a tűzijáték, te vagy a kutya, csak nyüszíts!

Álságos fülével e fekete, bordó bronz szörny hallani akarja, -

- Mikor kiáltod:

Istenem, segíts!-

Elvesztem.

Utálkozó tekintettel levágom lábad, aztán fuss.

Még hányszor, hol, meddig megy végbe ez a százkarú,

Hórihorgas, romlott effektus?

Ha acélrózsa a lelked, vagy fehér gólya a szíved,

A duzzadó piócákat túl kell élned!

Ó! Jóakarat, kérlek, vidd híred...

Józan tisztaság: Boldog Új Évet!

Vigyázz, szól a mély:

Ó, kedves költő ', jókívánságodat hogy érted?

Vasgolyót tartó, feszülő, elpattanó rézkötél.

Dugulás

Eltűnik a nap, ha a lefolyó széles,

vágtató lávák szelik át a strandkék padlót,

csókos szemem konyhatörlő szagú

asztallapot kémlel,

mert a büdös síkok vonzzák a lelket;

a világ ma csúszós konyha lehelet.

Két segges, hogy ma felmosok, lépdelek a szagokon,

gyöngybeteg szedrekben szállnak az illatozó világsóhajok,

melyeket rugdosnom kell egyre feljebb,

hogy elmerengjek, milyen szépen úsznak a nap után.

A lefolyó is éhes.

Hajléktalan álompásztorok elkergetnek,

kik a Domestos mögül eddig csak lestek.

Rendszerető, konyhalelkű éji pillangók, zord tündérek - Ők -

árokban vagy ágyban fekve szeretnek.

Mondják: - Ölts rongyos pizsamát és húzz el szőke herceg!

Szegényes, bíborfényes szemem-

más bemutatásra éhes sunyi színészt nem lát.

Így hát, nincs más mint!:

"Ha leeszed magad, szeresd a foltot,

öleld a konyhát!"

Idő

/lépcsőzetesség, eseményláncok/

Kifelé terjed, befelé szűkül,

Szintes eseményhez kapaszkodik hűen,

Nagyban kicsi, kicsiből nagy, így épül,

Mindenre bomlást ketyeg a térben.

Percekbe présel az egyed, az órája ketyeg,

Fél az utolsó kattanástól, mely felette lebeg.

Nullás szinten anya feje izzad,

Mínusz egyesen új időegység sarjad.

Lent-lent kettesen kis szív vért pumpál,

Még lentebb jellemed örök most már.

Mélyben, az ismeretlen végtelenjében,

Milliárdnyi egység megszabva, hogy élj szépen.

Egy anyai sóhaj alatt, anyag pusztul, majd lesz.

Minden szinten múlt, jelen, jövő, időt felszab,

Idő, te finom, megfoghatatlan lágy hab.

Arany középút a jelen, múlt jövő két ellen.

Éltél múltban, leszel a jövőben,00

Jelenbe zárva csapódsz a jövőnek.

Minden viszonyítás kérdése, relatív.

Csak úgy fogható, ha szintek közt van híd.

Egyesen egy másodpercben orvos utasít,

Kettesen egy felhő a másikba hasít.

Hármason a föld magán kissé fordít,

'Messze' a galaxis egységéből a csend ordít.

Az idő, mi ma egyenlő a pénzzel,

Percet a másodpercek, órát a percek,

Napot a huszonnégy óra, hetet hét nap alkotja.

A társadalmat, a fő időt kitöltők alakítják...

Minden jelenben történő apró mozdulat az egyesen,

Megszabja, hogy éljük majd. Zajosan, vagy csendesen.

Idődbe pénzért ne kapaszkodj feleslegesen!

Kék

Érzem milyen hatalmas a világ,

Bántják lelkemet illatos ruhák.

Nézünk a ködös, bérházas életbe:

- Miért nem vagyok annyira szeretve,-

Mint azt elképzeltem.

Türelmetlen, vak, hiú, tudatlan -

Perceimet valaminek eladtam.

A nyirkos utcának? - melyben ott a minden;

Elektromos éjben, Júlia nincs az erkélyen.

Kék vagy matt vér, kőfalú érben-

Csordogál, hideg, nem áramlik,

Ömlik ködös utcába, köddel ázik,

S az aszfalt e létől fázik...

Pókháló merevség a felszínén,

Zajos, dugult, porcszagú kéktéboly a legmélyén.

Úszok, csúszok, hullámzik lelkem,

Nedvet nyelve telek fulladva;

Öngyógyult beteg libabőrös örömét érzem-

Csillogó fekete rózsákat kifújva, de nem vérzem.

Majd elnyeli a csatorna az árvizet,

Elfojt az érzelem, a szükség addig hisztizett.

S egy vicces, amorf kékség a vízelnyelőn-

Ott fekszik, mint aki előad, feltűnőn.

Mi ez a maszlag itt?

Hogy megöleljék, arról álmodik.

Megfagyva, savanyú vashoz hegesztve,

Vár a melegítő, törődő szerelemre.