Otthon vagyok...
Ott, ahol a mezők a végtelenbe érnek,
Ahol a horizont játszik a napfénnyel,
Ott, ahol a Tisza-parton kicsinyke ház áll,
Ahol már a kapuban az anyám vár rám.
Ahol köd ereszkedik a Bükk hegység lábához,
Ott, ahol a Szinva patak csobogva tovább fut.
Ahol az Avas kilátó a környék híressége,
Ott, ahol a büszkeség az emberek erénye.
Ahol a Mezőség a gyermekkor bölcsője,
Ott, ahol a tudás a család öröksége.
Ahol a szegénység nagyobb, mint bárhol,
Ott, ahol a remény soha el nem pártol.
Ahol cseperedtem gyermekkorom óta,
Ott, ahol az értelem küldött messze útra.
Ahol visszavárnak valahányszor elmegyek,
Ott, ahol a szívem mindannyiszor megremeg.
Ahol a gólyák mindig visszatérnek,
Ott, ahol a szomszédban állatok élnek.
Ahol a kutya és a macska megfér egy házban,
Itt vagyok én itthon, ölelem-e tájat.
Balatonakarattyán
Fülledt nyári reggel, párás a láthatár,
vakító kékséget tör meg a napsugár.
Ringatózik a vízen a sok fehér vitorla,
fodros felhőt terelget egy kósza szellő karja.
A Magaspartról figyelem a tájat,
páratlan szépségén eltátom a számat.
Idefentről látni a tó egész mélységét,
magyaroknak méltán híres büszkeségét.
Ha távolba nézek, látom a kikötő öblét,
a lehorgonyzott hajók néma sziluettjét.
Olybá tűnik innen, mintha csak aludna,
mintha, minden éjjel szépeket álmodna.
De, közelebbről nézve zajos a strand,
boldogan fürdőzik a gyerekhad.
Hattyúk közelednek kecsesen a stéghez,
egy vadkacsa család is érkezik éppen.
Csordultig a szívem a balatoni nyárral,
nem tudok betelni a pompás látvánnyal.
Ide hoz a lábam, ha erre járok,
Akarattya nevét a szívembe zárom.
Valótlan valóság
Nem kell már a szépség
az eldurvult világban.
Nem kell már a csillogás
a napi rohanásban.
Önző a valóság,
romlott és kietlen.
Éj sötét árnyak közt
vergődök ijedten.
Bebocsátást kérek
elmém rejtekébe,
meglátom magam
belsőm legmélyében.
Zord lett a külsőm,
mint a csúf valóság,
nem veszem már észre
a mindennapi csodát.
Bezár a lélek,
a remény is megkopott,
valótlan valóság,
mit szívemben hordozok.
Esős estén
Nézem az utcát,
hogyan mossa az eső,
fénylő gyémánt cseppek
gördülnek rajta,
Megáll, összegyűlik,
apró tavacskává formálódva.
Párásan fénylik a tető,
hideg csillogása betakar,
Pimaszul megbillenti fejét
a közelgő pajkos éjszaka.
Csendes a környék,nincs már zaj, csak távoli moraj,elnémult az este,pihenni vágyik minden,mi megmaradt.Csak én virrasztok ma éjjel,keresve megkopott álmokat,megszállottan kutatom a múltam,mely leláncol és fogva tart.Menekülni vágyom szüntelen,elfutok messzire,Sebesült szárnyaim kitárva,repülök, zuhanok a semmibe.
Szeretnék elfeledni mindent,
hátrahagyva mi bánt legbelül,
nem érezni fájdalmat, csüggedést,
csak azt, hogy jó egyedül.
Jó lenne forogni a széllel,
kacagni a nappal,
mintha semmi se fájna,
hinni, hogy lesz egy új nap,
amikor a jókedv
újra messzire szárnyal.
Vállamra ült a csend,
most minden mozzanat túl zajos,
hallgatom magam legbelül,
s az esőcsepp kopogva válaszol.
Megborzongok, jő a hajnal,
színeket fest az égre,
álmok várnak reám,
egy új nap, új ígéretével.