Az aranykulcs

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egy szegény legény. Nem volt egyebe, csak egy kis viskója, és egy aprócska kertje, amit gondosan és nagy szeretettel ápolt.

Egy tavasszal történt, amikor a kertet ásta fel, hogy egyszer csak az egyik földkupaccal együtt egy aprócska kulcs is kifordult az ásó alól. A legény lehajolt, felvette és megtörölgette a ruhájában. Forgatta a kezében, nézegette, nem tudta kitalálni, hogy vajon minek a kulcsa lehet. Mert bár a kulcs aprócska volt, gyönyörűséges mintázatok borították. Nem törte azonban sokáig a fejét, zsebre tette és folytatta a munkát. A kulcs csak este jutott újra eszébe, amikor bement a házba és kipakolta a zsebeit. Miközben szegényes vacsoráját fogyasztotta, ujjai között forgatta a cifra, poros kulcsot. Később kiment az udvarra, és az eresz alatt lévő vizes hordóban alaposan megmosta. Akkor vette csak észre, hogy nem közönséges kulcsot talált! Az aprócska tárgy ugyanis aranyszínű volt, kirakva csillogó-villogó, gyémántos kövekkel. A szegény legény nagyon meglepődött, el nem tudta képzelni, hogy ez a különleges kulcs hogyan került éppen az ő kertjébe.

Éjszaka különös álmot látott. Egy tündöklően szép, fiatal leány jelent meg álmában, amint egy arany ládikó mellett állt. Csendesen sírdogált és szomorkodott, mert elvesztette ládikájának a kulcsát. A leány annyira gyönyörűséges és élethű volt, hogy a szegény legény azon nyomban beleszeretett. Másnap reggel, mikor felébredt, elhatározta, hogy bármibe is kerül, ő bizony megkeresi ezt a leányt és visszaadja neki a kulcsot. Mert biztos volt abban, hogy a tünékeny szépség ezt a kulcsot keresi. Hamarosan útnak is indult. Csak ment, mendegélt, erdőkön, mezőkön keresztül vitt az útja. Bejárt hegyeket, völgyeket, sok-sok várost és országot átkutatott, de a bűbájos leányt és az aranyládát sehol nem találta. Szinte már az egész világot bejárta, és egyre bánatosabb lett.

Közben teltek-múltak a hónapok, az évek, több év és évtized telt el. A fiatal legényből lassacskán idős bácsika lett, de még mindig folytatta útját, zsebében a csillogó-villogó aranykulcsocskával, amit kincsként őrzött egész útja során. Bizony, a járása sem volt már olyan friss és üde, mint fiatal korában. A haja megőszült, háta meggörnyedt. Egyszer aztán, hosszú utazása során elért a világ végére.

Éppen hajnalodott, a Nap akkor kúszott fel az égre, és sugaraival egy pompázatos kastélyt világított meg, ami csak úgy ragyogott és csillogott a korai napfényben. A kastély egy szikla tetején állt. Az öreg apóka elhatározta, hogy még egy utolsó kísérletet tesz, hátha abban a kastélyban találja meg a szépséges leányt és a ládikát. Megtapogatta zsebében a gyémántos aranykulcsot, majd minden erejét összeszedve felmászott a sziklákon, a csillogó-villogó kastélyig. Nem tudta - mint ahogy senki más sem -, hogy a kastélyban, amely a világ végén állt, varázslatos lények, tündérek laknak. A kastélyban az idős bácsikát szeretettel fogadták, azonnal megvendégelték és egy kényelmes szobában szállásolták el. Másnap reggel két tündérleány érkezett, hogy a királynőhöz vezesse a vendéget.

Az öreg apóka a trónterembe érve azon nyomban felismerte a trónon ülő káprázatos, tündöklően szép leányzót, aki nem volt más, mint az álmában megjelenő tündérkirálynő! Amint a királynő elé ért, kivette zsebéből az aranykulcsot, és reszkető kézzel átnyújtotta. A királynő azon nyomban felpattant trónjáról, az idős emberhez sietett és örömében gyöngyöző kacagásban tört ki. Hiszen az öregember kezében felismerte a réges-régen elveszett kulcsot, ami a varázslatos ládáját nyitja. Az idős ember szeméből kicsordultak a könnycseppek, amikor látta, hogy milyen boldog a királynő. A királynő nem győzött hálálkodni az apókának. Majd pedig kézen fogta, és elvezette egy másik terembe, amelynek közepén ott állt a díszes aranyládikó. Beleillesztette a kulcsot a zárba, elfordította, majd óvatosan felemelte a ládika tetejét. A bácsika el nem tudta képzelni, mi lehet olyan becses, hogy ilyen drága ládikóban tartják. De amikor meglátta, az ámulattól tátva maradt a szája! A ládában ugyanis különböző, szebbnél-szebb, varázslatosabbnál-varázslatosabb mesék voltak elzárva! Amikor a láda fedele kinyílt, a mesék sorra kiröppentek belőle, mint megannyi titkos, és varázslatos gondolat. A tündérkirálynő volt ugyanis a mesék őrzője. A történetek pedig elrepültek, szerte a világba, eljutottak gazdaghoz, szegényhez, öreghez és fiatalhoz. Így hozva nekik csodát és varázslatot a mindennapokba.

Az öreg apóka pedig élete végéig a gyémántkastélyban maradt, ahol a tündérek tejben-vajban fürösztötték, amíg csak élt. Így volt, nem így volt, füle farka benne volt!

A festék csetepaté

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három manó testvér. A legidősebbet Bobónak hívták, a középsőt Bobnak, a legkisebbnek pedig Bó volt a neve. A három fivér elhatározta, hogy közösen építenek házat az erdő egyik elrejtett zugában. Ki is választottak egy szép fát, és annak a tövében kezdték el építeni közös otthonukat. Éjjel-nappal dolgoztak, fúrtak-faragtak, napokon át meg sem álltak, míg csak el nem készült a szép kis manólak. Már csak a házikó festése maradt hátra. De a három testvér nem tudott megegyezni, hogy milyen színű is legyen. Bobó kedvenc színe a sárga és a barna volt. Bob viszont a zöldet és a pirosat szerette. A legkisebb fivér a kék és a narancssárga színért rajongott. Mindegyikük azt akarta, hogy az ő kedvenc színére fessék a házukat. Ezen aztán alaposan összevesztek. Egyikük sem akart engedni az igazából. Dúlva-fúlva mindhárman beszerezték a kedvenc színűket és elkezdték festeni a házat. De mivel mindnyájan egyszerre festettek hatféle színnel, képzelhetitek, milyen tarkabarka lett a végeredmény! Az erdei állatok először elcsodálkoztak az összemaszatolt házikón, később azonban már csak kinevették a három fivért. A testvérek szomorúak voltak, amiért az állatok éjjel-nappal rajtuk csúfolódtak.

- Ez már mégsem járja! - mondta Bobó, a legidősebb testvér. - Nem akarom hogy mindenki rajtunk nevessen!

- Én sem akarom! - dobbantott mérgesen Bob.

- De hát hogy döntsük el, hogy melyikünknek van igaza? - kérdezte Bó.

Végül aztán megegyeztek, hogy elmennek a bagolyhoz, aki az erdő legokosabb állata volt, és tőle kérnek tanácsot. Fel is kerekedtek és meglátogatták a bölcs madarat.

- Mind a hárman válasszatok ki egy-egy színt, - javasolta nekik a bagoly - és mindegyik szín kerüljön a ház más-más részére!

A manóknak tetszett ez a megoldás, így hát miután köszönetet mondtak a bagolynak a jó tanácsért, hazamentek és munkához láttak.

Azok az erdőlakók, akik néhány nap múlva a manólak felé sétáltak, egy takaros házikót láthattak. Piros volt a tető, sárgák voltak a falak. A házikó ajtaja kék lett, az ablakkeretek zöldek. A virágládák, amelyek az ablakok alatt voltak, narancssárga színt kaptak, és a kerítés, ami körbevette a házat, barna lett. Az erdőben élő állatok most már a csodájára jártak ennek a szép, vidám színű házikónak. A három kismanó pedig békét kötött egymással, és boldogan, elégedetten éldegéltek új otthonunkban.

Itt a vége, fuss el véle!

Bíborka, Bársonyka és Gyöngyike

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, élt egy király, akinek volt három leánya. Úgy hívták őket, hogy Bíborka, Bársonyka és Gyöngyike. Bíborka csak bíbor színű ruhát volt hajlandó hordani, Bársonyka pedig kizárólag bársony ruhában járt. A legkisebb, Gyöngyike ruháit pedig mindig gyöngyök borították.

Történt egy napon, hogy a királyi család meghívást kapott a szomszédos királytól. A szomszéd királynak volt egy szép szál fia, aki éppen menyasszonyt keresett, így hát bált rendeztek, ahová az összes eladósorban lévő kisasszonyt és szüleiket meghívták a környékről. A királyi család el is indult pompázatos hintókon. Az első hintóban utazott a király és a királyné, a következő hintóban pedig Bíborka, Bársonyka és Gyöngyike foglalt helyet. Ahogy így mentek, megláttak az út szélén egy szekeret. De a szekér előtt bizony nem volt ló, ott feküdt az árokparton, soványan, legyengülve. Gazdája, egy szegény ember, kalapját levéve nagy búsan üldögélt mellette. A királykisasszonyok kíváncsian néztek ki az ablakon és megállították a hintót. A szegény ember odasietett hozzájuk.

- Drága királykisasszonykák! Kérem szépen, szánjatok meg engem pár aranytallérral!

- Mi történt, szegény ember? - kérdezte Gyöngyike.

- Szerencsétlen lovam hamarosan kileheli a lelkét. Ő az egyetlen vagyonom. Fuvarozásból tartom el a családom, de nélküle nem lesz munkám. Szegény ember vagyok és nincs pénzem egy másik lóra. Így is alig van mit ennünk - válaszolta szomorúan.

- Jobban kellett volna vigyáznod a lovadra! - mondta dölyfösen Bíborka.

- És talán több ennivalót kellett volna adnod neki! - tódította meg nénje szavait Bársonyka.

Gyöngyike csak nézte a szomorú szegény embert és szótlanul leakasztott a ruhájáról egy sor gyöngyöt, majd kinyújtotta az ablakon.

- Fogd ezeket a gyöngyöket! Az árukból vegyél új lovat, így tudsz majd gondoskodni a családodról.

A szegény ember hálásan megköszönte az ajándékot, és most már vidámabb szívvel intett búcsút az elrobogó hintónak. Amint megérkeztek a királyi kastélyba, rögtön elszállásolták őket a legpompásabb szobákban.

Másnap reggel a három királykisasszony sétálni indult a városba, Útjuk során egy kisfiúval találkoztak, aki sírdogálva üldögélt az út szélén, ölében egy törött játékkal. Bíborka és Bársonyka elmentek a fiúcska mellett, de Gyöngyike megállt és kedvesen megkérdezte:

- Mi történt kisfiú? Miért sírsz?

- Eltörött a vonatom, és a szüleimnek nincs pénze új játékra.

A két idősebb királylány visszafordult:

- Biztos nem vigyáztál rá eléggé! - mondta Bíborka.

- Nem is kell neked másik játék! - szólt fölényesen Bársonyka.- Hiszen látszik, hogy nem tudsz rá vigyázni!

Gyöngyike megsajnálta a kis legénykét, lecsippentett néhány gyöngyszemet a ruhájáról és odaadta a kisfiúnak.

- Tessék! Ennek az árából a szüleid tudnak majd venni neked másik játékvonatot!

A kisfiú letörölte könnyeit és mosolyogva mondott köszönetet, majd fürgén haza szaladt.

Később egy leégett ház mellett vitt el az útjuk. A ház előtt egy idős nénike és bácsika álldogált összeölelkezve. Előttük hevert egy batyu, kevéske megmaradt holmijukkal. A nénike könnyei patakokban folytak, de az idős bácsi szeme is könnyekkel volt teli. Gyöngyike őket is megszólította és megtudta, hogy a két öregembernek semmije sem maradt, mindenük elégett a tűzben. És mivel nem voltak gyermekeik sem, így földönfutók lettek. Bíborka így szólt:

- Hát ez szomorú dolog, de bizonyára a ti hibátokból történt. Miért nem vigyáztatok jobban?

- Valószínűleg égve hagytatok egy gyertyát! - állt nővére mellé Bársonyka. Gyöngyike viszont nem sokat gondolkozott, leakasztott a ruhájáról néhány sor gyöngyszemet és az idős embereknek ajándékozta.

- Kérlek, fogadjátok el tőlem! Ebből majd tudtok magatoknak új házat venni!

A két szegény ember nem győzött hálálkodni a jóságáért.

A három királykisasszony délután a folyóparton sétált, ahol egy kislánnyal találkoztak, aki épp a folyóban mosott. A folyóparton hatalmas kupac ruha várta, hogy megtisztítsa őket. A fiatal lány térdig gázolt a jéghideg folyóban, a kezei már teljesen elkékültek a hidegtől. Bíborka, Bársonyka és Gyöngyike megálltak mögötte és csak nézték, amint fürgén dolgozik.

- Hát te miért mosol ebben a jéghideg vízben? - kérdezte Bíborka kíváncsian.

- Kicsi vagy te még ehhez a nehéz munkához. - mondta részvéttel Gyöngyike.

- Édesanyám mosónő, de most megbetegedett, így most én mosok helyette. - vonta meg a vállát a leányka. - Nagyon szegények vagyunk, sajnos még gyógyszerre sem telik. - mondta a kislány, miközben elfagyott ujjacskáit dörzsölgette.

- Nagyon szép tőled, hogy segítesz édesanyádnak - mondta Bársonyka. Remélem, hamar végzel a munkával, hiszen előbb-utóbb még te is megfázol a hideg vízben! Nem lenne jó, ha mindketten megbetegednétek, ha még gyógyszerre sincs pénzetek - mondta fölényeskedve Bíborka.

Gyöngyike megsajnálta a kislányt, kihívta a vízből és egy újabb gyöngysor került le a ruhájáról. A kislány boldogan szaladt haza, hogy eladja a gyöngyöket és gyógyszert vásároljon az édesanyjának.

A három királylány hamarosan visszatért a királyi kastélyba, hogy felkészüljenek az esti bálra. Bíborka bíbor színű ruhában érkezett a táncterembe, Bársonyka pedig bársony ruhát viselt. Gyöngyike ruháján azonban már nem volt egyetlen egy gyöngyszem sem, mindet elajándékozta a nap folyamán. De a ruhája így is csodás gyöngyház színben ragyogott. Egyszerű szabása kiemelte karcsú termetét, légies járását. A királyi bál nagyszerűen sikerült, a királykisasszonyok jól érezték magukat, sokat táncoltak. Néhányszor az ifjú királyfi is felkérte őket egy-egy fordulóra. Másnap reggel minden vendég visszatért a saját otthonába.

Néhány nap múlva jelentették a királylányok apjának, hogy az ifjú királyfi szeretné tiszteletét tenni nála. Az öreg király örömmel fogadta a királyfit, mert sejtette, hogy lánykérőbe jött. Nem is tévedett, a királyfi rögtön előállt a kérésével.

- Felséges király! Kérlek, add hozzám feleségül Gyöngyike nevű leányodat!

A király a fejét vakargatta:

- Gyöngyikét? De hiszen ő a legfiatalabb!

Úgy gondolta ugyanis, hogy előbb az idősebbeket adja férjhez.

- Nézd csak! Vidd inkább Bíborkát vagy Bársonykát! Ők is igazán csinosak és szépek!

- Valóban így van, felség! Mindhárom leányod gyönyörűséges! - bókolt udvariasan a királyfi.- Én mégis Gyöngyikét szeretném feleségül venni!

- De hát miért pont a legkisebbre esett a választásod? - kérdezte a király kíváncsian.

- Azért, mert a bál után a népemtől azt hallottam, hogy járt a városunkban egy szépséges királykisasszony, gyöngyös ruhában. És mindenkinek segített, akinek szüksége volt rá. Mégpedig úgy, hogy elosztogatta a ruháján lévő gyöngyöket, nem törődve azzal, hogy így a ruhája sokkal egyszerűbb és kevésbé díszes lesz. Biztos vagyok benne, hogy ez a jóságos királylány csak a te Gyöngyike nevű leányod lehetett. Ilyen jószívű és kedves feleségre van szükségem, hogy a trónon a társam legyen. Ezért kérem, hogy add ránk áldásodat!

Az öreg király meghatódott leánya nemeslelkűségén, és beleegyezett a házasságba. Gyöngyike is boldog volt, hiszen a bálban neki is nagyon megtetszett a királyfi, így hát örömmel lett a felesége. Hamarosan megtartották a lakodalmat és a királyfi elfoglalta apja helyét a trónon, oldalán ifjú feleségével. A nép szerette az új királyt, de még jobban az ifjú királynét, aki mindig kedves és jóságos volt mindenkihez. Talán még ma is élnek, ha meg nem haltak!

Itt a vége, fuss el véle!