szabadság


kevés az olyan szó
mit elmém gondol
s szabadon kimondhat
rácsok közé van szorítva
a betű és a szabad gondolat
valami mégis szárnyalni hívja
bennem az eltitkolt hangokat
és a lázadás savként marja
a feledésre ítélt avítt rácsokat
recseg és ropog az idő
nyikorogva nyílni kezd
a rozsdás sarokvas
perel az élet a halállal
és egy ráncos öreg kéz hitet ad
a megfáradt napoknak
kezemben formálódik az ige
tollam hegyét nem szabja
rongyos szolgalelkű szél
nem fogja bánat sem karomat
szárnyal a kimondott szó
és lelkem dúdolni kezdi
szabadság dalodat

ősziszép


jó ideje figyelem már
ráncosodó idődet lesve
olykor rám szólsz
de mosolyog a szád
s én innen tudom
hogy úgy sem mész el
még nem visz el szemed
maradsz s fogod a kezem
csendben
hogy néma tűzzel lessük egymás
sajgó mozdulatait
de mindig nevetve
ha ott állunk egymással szembe
kedvesem

teremtés


teremtünk kezdetben hangokat
magunkba fogadjuk azokat
teremtünk betűt mondatot
formába öntjük a gondolatot


teremtünk semmiből dallamot
kitárunk vele minden ablakot
teremtünk örök érvényű hitet
szeretet mellé ádáz gyűlöletet


teremtünk magunkból szépséget
s mellé tesszük a szörnyeteget
teremtünk családot házat hazát
míg sokan csak egy üres szobát


teremtünk neonban fürdő világot
benne az igazság már alig szivárog
teremtünk lelket kolduló embert

magunkból üresfejű fegyvert


megteremtettük a mindenséget
de minket ki teremtett meg
ki volt az ki eszközt adott e kézbe
hogy végzetünk végül bevégezze

a kapuban autóm vár


óvatosan ölelem anyám
törékeny testét már átmosta az idő
de szeme még most is
úgy csillog mint gyermeki
lábamon a kiscipő
átmossa kiöblíti a múltat
a benne gyűlő könnyidő
vonakodva indulok
míg karja elengedőn
kapaszkodik belém
testével üzeni csak szeret
s míg tétován lépek a kapu felé
elmém emlékekről mesél
miket elviszek tőled anyám
úgy is mind rólad zenél
csendben ülök az autómba
- jövök majd - szólok hátra még
elindulok
csak a tükörből látom ott állsz
s belülről szorítod a kerítés vasát
pedig messze járok rég

Ilku Imre
Alkotóink