Jelenések I.

(Jel 19,11-16; 20,11-15)

Fájdalom és félelem járja be a földet,

És a rettegés annyi embert megölhet...

Nem csoda, ha ijedtség támad benned, szív,

Nem csoda, ha a gyötrelem rettegésre hív.

Egyedül vagyunk, merülhet fel a gondolat,

Mert a szem mit lát? Rosszat, és a rosszból sokat,

És már azt hiszi az ember, hogy ez örökké tart,

Ezzel pedig benne a remény el is halt.

Ám János látta, hogy a történet nem ilyen egyszerű,

Igaz, neki is volt élménye jó pár keserű,

De látott mást, azt, hogy megnyílt az ég,

Hogy eljött a Hű és Igaz, ez megvan írva rég.

Fehér lovast látott, és annak lovasát,

Királyoknak Királyát, uraknak Urát,

Látta, követték Őt mennyei seregek,

Látványuktól a gonosz megremeg.

Eljön a Krisztus újra, és ez, ami számít,

És a legvégén a rossz tovább nem ámít,

Eljön a Krisztus, és beteljesedik az Írás,

Velünk van az Úr, számunkra ez áldás!

Jelenések II.

(Jel 19,11-16; 20,11-15)

Sok szenvedés támad az egész világra,

A rossznak serege gondosan bejárja,

Gyötrelem, fájdalom, kín marad utána,

Halál szag borít be, népeknek hazája.

De jöhet vad, álpróféta vagy maga a Sátán,

Erőt egy sem vesz az Úr hatalmán,

Történhet bármi, a végen nem változtat,

Beteljesül mind az, amire az Írás mutat.

Jöhet háború, járvány vagy maga a halál,

Lehet, hogy mindez minket megtalál,

Azonban mi hatalmuk az Úr trónjával szemben?

Mindegyik előtte élelemtől retten.

A gonosz végül pedig a tűz tavába kerül,

És az Úr hatalmára mindeneknek fény derül,

Mert eljön Ő, és eltörli azt, mi rossz,

Vége lesz a kínnak, mit a bűn okoz.

A legvégén végül nem a Sátán dönt, és nem a földi halál,

Hanem az Úr, és mindaz, ami az élet könyvében áll,

Mert a bárány áldozata valós és igaz,

És lehetetlen az, hogy ellene győzzön a gaz!

Csillagok

Csillagok közt járok,

Bár ők felettem, én meg az ég alatt

a föld mocsarán,

Amelynek értelme nincs talán.

Mi az ok?

Mi az, amely életre fog,

Láncol, kötelez,

Tép, kínoz, de szép,

És sosem ép,

Csak torzult, furcsa kép?

Lehet ez a szép,

Az örök titok, hogy minek él

az ember, hogy mit hoz a holnap,

Miként változtat múltat,

Miként támasztja fel a holtat?

A rejtelem hona van az égen,

A titkos, a vágyott, de nem értem,

A csillagos ég akár a jövő,

Ki tudja mit rejt, de mégis erő

minden reggel, tőle az ember csak felkel.

Nézem a csillagokat,

Mert ilyen a jövő,

Hisz nincs nagy ő,

Remény, erény,

Csak homok és kő,

Rettentő,

De talán ez a szépség elég,

Az ismeretlen,

Mert ez a jövő,

Ha szép, ha rettentő.

Falakról

Fehér falakkal övezi körbe

az embert a megfoghatatlan nagyság,

Ettől szelleme mégsem száll,

Pedig a tér közöttük mesésen tág.

A nagyság mégis apróságának emlék,

Az önelégültség ettől percek alatt felég,

Hiszen a nagy falak nagysága rém,

Ez köztudott rég.

De lehet, hogy nem is hatalmasak a falak,

Talán mindössze az ember kicsiny,

És amint egy hangyának óriás minden alak,

Úgy az embernek is csak magához képest nagy.

Milyen alacsony és apró az összes fal,

Sivár, üres, kopár, mégis mennyi mindent takar,

Látványuk üzeni a valót és csal,

Egyszerre igazat tagad és akar.

Így nézem bentről a templom falát,

Ezt teszem csupán,

Nézem a falakat és azokon át,

Tőlük hallom számtalan nézőpont szavát.